Alkotmányosan, az Alaptörvényben szüntették meg a társadalombiztosításhoz való jogunkat. Ennek egyenes következménye, hogy a nyugdíjbiztosítási rendszert is meg fogják szüntetni? Megtehetik, hiszen az Alaptörvény kimondja: a gyermek köteles a szülőt eltartani. Nem véletlenül fogalmazták bele ezt a passzust.

Azt már tudjuk, hogy 2015. március 01.-től kivezetésre kerül a szociális ellátórendszer, ezzel együtt az összes szociális ellátási forma, ami egy demokráciában teljes mértékben jogellenes – ám nálunk ezt is lehet, az EU, úgy tűnik, szemet huny efölött (is). …

Természetesen, kormányunktól már jól megszokott kommunikáció úgy fogalmaz: a szociális ellátórendszer által állami feladatként aposztrofált kötelezettségeit márciustól az önkormányzatok veszik át a kormánytól úgy, hogy ennek biztosításához a központi költségvetésből keretet nem biztosítanak. A mondat második felét természetesen nem reklámozzák, hiszen akkor a népet nem lehetne sokáig megvezetni. Így viszont elhiszi, akinek mondják, hogy neki jobb lesz, mert a gonosz állam bácsi helyett a jóságos önkormányzat majd segít. …

Segítene is, ha volna miből. Leleményes kormányunk azonban jól kitalálta ezt is, hiszen az önkormányzatoknak úgyszólván helyi törvényalkotási jogot biztosított egy törvénymódosítással, ami azt jelenti: az önkormányzatok bármilyen, bármennyi adót kivethetnek, amit csak kitalálnak, ahhoz, hogy a segélyezési rendszert a helyi adónemek által biztosított bevételekből fenn tudják tartani.

Csakhogy a helyi adónemekkel az önkormányzatoknak már eleve tartoznak lakosai – és ez tovább fog növekedni, hiszen a minimálbér – szintén központi elgondolás alapján – nem érheti el a létminimum szintjét. Ha pedig az embereknek ennivalóra nem jut, nem tudják befizetni a helyi adókat sem. Ez akkor is így lesz, ha még többféle helyi adónemet vezetnek be.

Ha pedig az önkormányzat a bevételeit nem tudja növelni, de a központi költségvetésből keretet nem kaphat, akkor sejthetjük, miből és hogyan fogja tudni finanszírozni a szociális juttatásokat a település szegényeinek.

Visszatérve az Alaptörvényhez: a gyermek köteles eltartani szülőjét. Igen ám, de miből? Nagy kérdés ez, korunk hatalmas munkanélküliségére tekintve. Vidéken egyre kevesebb lehetőség van az elhelyezkedésre, a fővárosi munkahelyekre pedig utazni kell, a tömegközlekedés költségeit folyamatosan emelik, és mindenféle útdíjakat vezetnek be az autóval közlekedők számára. Bár a munkanélküliségi statisztikák a közmunkások számával (mesterségesen) csökkennek, ez a megélhetési gondokon nem segít, hiszen a közmunkás munkabér nem éri el a minimálbér szintjét, a minimálbér pedig – mint tudjuk – nem éri el a létminimum szintjét. Tehát, ha a gyermek közmunkás, akkor kiből fogja tudni eltartani a szülőjét úgy, hogy önmagát eltartani is képtelen a fizetéséből?

De tovább megyek. Ha a közmunka lehetősége sem adott, és a gyermek munkanélküli, akkor már nem két hónapra jár a munkanélküli ellátás, hanem adott napokra kell számítani, az új rendszer szerint. Ha a munkanélküli ellátás már nem jár, akkor az önkormányzatra hárul a feladat, hogy előteremtse az e helyett járó szociális ellátás összegét. Ha üres a kassza, akkor pedig nem lesz miből. Tehát adott egy gyermek, aki például munkanélküli, közmunka program pedig a túljelentkezés miatt betelt az önkormányzatnál, máshol erre nincs lehetőség. Kérdés: ez a gyermek hogyan fogja eltartani szülőjét, ha az megöregszik, és nem milliárdokat érő villában lakik? De nem is kell ahhoz villa, hogy el kelljen tartania a szülőjét.

A munkanélküliség jelenségéhez szorosan kapcsolódik az a kérdés is: hogyan és miként fogja a gyermek eltartani szülőjét, ha nincs keresete, amiből a központi nyugdíjalapba jövedelemrészt utalhasson? Ürül a nyugdíjkassza? … Ürül bizony. Meglepő?

Ez a jelenség nem véletlenül alakulhatott ki. Köszönhető a fejetlen, és megfelelő tudás nélkül, rohamtempóban kivitelezett jogalkotásnak. Köszönhető a szociális érzéketlenségnek, amely most rendkívül nagy divat az országgyűlési képviselők között. Köszönhető az ellenzék nagymértékű gyengeségének, és tehetetlenségének. Köszönhető annak, hogy hatástanulmányokat a törvények módosítgatásai előtt nem készíttetnek, a valódi statisztikai adatokat nem hajlandóak tudomásul venni a magukat nagy tudásúnak tartó jogalkotóink, ily módon fogalmuk nem lehet arról, hogy az álmaikból felriadva nyomott „igen” szavazataik milyen hatással is lesznek majd azokra, akik rájuk tették az „X”-et. …

Ne felejtsük el: arról is törvényben döntenek, mi számít be a szolgálati időbe, és mi nem. A szolgálati idő pedig fontos a nyugdíj összegének megállapításához.

A régi Alkotmányban két helyen volt található a szociális biztonságot érintő rendelkezés. A Magyar Köztársaság társadalmi berendezkedéséről szóló fejezet 17. §-a a következőket írta elő: „A Magyar Köztársaság a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel gondoskodik.”

A másik alapvető fontosságú rendelkezés a XII. fejezetben volt található. A 70/E.§ arról szólt, hogy: „A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz: öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.” A (2) bekezdés szerint: „A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg.”

Nos, ezek a passzusok kimaradtak az új Alaptörvényünkből. A régi Alkotmány által központilag kötelezően támogatandó feladatok az új Alaptörvényben már szinte tiltólistán szerepelnek. A híradások pedig bizonyítják, hogy ez a kijelentés nem hazugság. Ugyanakkor a kormány kommunikációjában hirdeti, hogy a központi költségvetés terhére elkülönített állami nyugdíjalapot ki kell egészíteni a magán nyugdíjalappal, mint az öngondoskodás részével. Igen ám, csakhogy mindezt akkor hirdeti, amikor pontosan a magánnyugdíj-pénztárakban lévő megtakarításokat központi karhatalommal vette el, és élte föl, az állampolgárok beleegyezése nélkül. Ki az, akinek ezek után még van bátorsága magánnyugdíj alapokat létrehozni a saját, öregkori biztonsága érdekében?

Talán, mára kijelenthető, hogy megsemmisült a nyugdíjrendszer mögötti tőke. Így ír Dr. Banyár József „A nyugdíjvita folytatódik – az NDC bevezetése, mint taktikai lépés” c. tanulmányában:

„Sajnos azonban - kényszerű bevezetése után - időközben elfelejtődött, hogy a felosztó-kirovó rendszer - ellentétben a feltőkésített rendszerrel, ami ebből a szempontból univerzális - nem minden demográfiai helyzetben tud működni, sőt amilyen csodaszernek tűnt bevezetésekor, olyan súlyos problémákat tud okozni később. Mondhatni azzal, hogy a felosztó-kirovó rendszert nem akként kezelték, ami, vagyis rövidtávú tűzoltó megoldásként, az állam beleragadt ebbe a tűzoltásba. Mára emiatt a rendszer fenntarthatatlanná, illetve önmagát gerjesztő problémahalmazzá vált.

Megtévesztő, hogy a magyar rendszer az öregségi mellett a rokkantsági és hozzátartozói kockázatok bérjárulékból történő finanszírozása - illetve társadalombiztosítás nevű és formájú szervezése - miatt egyértelműen biztosításnak tűnik (mint ahogyan annak is nevezi magát), de ez csak részlegesen igaz, mert a biztosítási elvtől idegen (kényszer) szolidaritást is tartalmazza (mint a segélyrendszer - részleges - forrását).

Véleményem szerint egy segélyrendszer financiális értelemben csak relatíve kicsi rendszer lehet, egy nyugdíjrendszer pedig nem az. Egy ekkora rendszer hosszú távon csak önfenntartó módon működhet, egy rendszer csak akkor lehet önfenntartó, ha korrekt (ami alatt alapvetően azt értem, amit az angol a "fair" szóval jelez) a résztvevőkkel szemben, akik így érdekeltekké válhatnak a fenntartásában. A nem korrekt nyugdíjrendszer (és más nem korrekt rendszer is) viszont szükségszerűen sérülékeny, hiszen nincs semmilyen elvi korlátja annak, hogy paramétereit hogyan változtassák. A korrektség zsinórmértéke nem védi a rendszer finanszírozóit a túlzott igényekkel szemben, s a haszonélvezőket sem a finanszírozók "dezertálásától".

Egy korrekt rendszer sajátossága viszont az, hogy a rendszerbe befizetők pénzével pontosan elszámolnak, az indokolt költségeken kívül a befizetésekből, és azok kamataiból mást nem vonnak el, s az esetleges átcsoportosítások szigorúan kockázati alapúak.

Ezen felül egy korrekt rendszerben a befizetésekből felhalmozott tőke szükségszerűen nem csak - többé-kevésbé mindig bizonytalan - hosszú távú ígéretekben létezik, hanem reálisan is. A csak ígéretekben létező tőke esetében ugyanis az állam, lényegében egy jövőbeli, esetleg még meg sem született, de később döntési pozícióba kerülő generáció nevében teszi azt az ígéretet, hogy ez a generáció majd állni fogja a számlát. Ebben viszont nem lehetünk biztosak, különösen, ha az a generáció túl kis létszámú lesz, s így túl magas lenne számára a nem is általa vállalt teher.

A csak általános adókból alapnyugdíjat adó, illetve a munkáltatók által önkéntesen (esetleg kötelezően) nyújtott nyugdíjakon alapuló nyugdíjrendszerek kivételével mindegyik - akár felosztó-kirovó, akár feltőkésített - nyugdíjrendszer lényegében kényszer-megtakarítás. S minden "kényszerű" dolog, tevékenység esetében felmerül az, hogy miért és meddig kell kényszeríteni? A "miért?" kérdése a válasz szerteágazó és bonyolult, de a lényege az, hogy mert azok a társadalmi intézmények, mechanizmusok, amelyek a múltban nyújtották az öregkori biztonságot, mára jórészt megszűntek, s az egyének hajlamosak önkéntesen túl keveset félretenni idős korukra. Ez társulva azzal, hogy a legtöbb országban - amik közé Magyarország is tartozik - politikailag vállalhatatlan (mert szinte biztos bukást jelent) az önhibájukból öregkori jövedelem nélkül maradókat magukra hagyni, kiadja a megtakarítás kötelezését.

Az viszont, hogy az államnak a nyugdíjak tekintetében van-e ezen felül valamilyen kötelezettsége, amit esetleg ő maga is csak kötelezéssel, és szabályok alkotásával elégít ki, az attól függ, hogy az állampolgároknak milyen a jellemző vagyoni helyzetük. Úgy vélem, hogy a kényszerítés a relatív szegénység esetén fontos (ebből a szempontból a jelenlegi Magyarország lakóinak legalább 90%-át ide sorolom), mert elsősorban ekkor merül fel parancsolóan a mai szükségletek kielégítése a jövőbeli szükségletek kárára, amit a megtakarítás kényszerítése ellensúlyoz. Ha viszont az emberek egyre gazdagabbak lesznek, ez a probléma egyre kevésbé lesz éles, illetve fogyasztásukban spontánul is egyre nagyobb szerepet kapnak a nagy értékű, pénzzé tehető dolgok (ingatlanok, mint lakás, nyaraló, üdülőrész, műtárgyak, ilyen-olyan gyűjtemények, ékszerek, stb.) Emiatt egyre kevésbé lesz szükség a kényszerített nyugdíjrendszerre - tehát a rendszernek kell tudnia "félreállni", sőt bizonyos értelemben ezt célul is kellene kitűzni.

Hosszabb távon egy általában jómódú, vagyonos állampolgárokból álló ország sokkal stabilabb és megelégedettebb, mint egy kiterjedt kényszerített nyugdíjrendszerrel rendelkező.”

Doody

Fotó: Pirografia