S.O.S segítségre van szüksége egy sokat szenvedett, hányattatott sorsú anyának, aki 5 gyermekével, kismamaként, egyedül küzd gyermekei és a saját lakhatásának biztosításáért. Az anyaotthon, ahol most él, Budapesten, pénteken kidobta őket, hétfő reggel költözniük kell. Indoklás: azért, mert gyermeket vár …..

Nincs hová menniük, lakhatási lehetőséget keresünk számukra!

(Ha olvas bennünket egy olyan jóérzésű ember, aki lakhatást tudna biztosítani ennek az anyukának, kérem, jelezze ezt a szándékát a Tabunyitogató Facebook oldalán!)

Íme, az ő története, a saját szavaival:

Sziasztok. Én most nem kérni akarok, hanem panaszkodni egy kicsit, ha lehet. Szóval, öt gyerekes anyuka vagyok, Pesten, még nem, vagy jelenleg nem egyedül. Mióta az eszemet tudom, kész csőd az életem.  Alkoholista apa és szélhámos anya (hol együtt-hol külön) mellett nőttem fel két kistestvérrel nagymamám lakásában állandó szegénységben. Négy évesen térdig hóban, pizsamában rendőrségre szaladtam, mert azt hittem, apám megölte anyámat.

Később, mikor egyszer külön voltak, volt, hogy arra ébredtem, hull az üveg az arcomba, mert apám hulla részegen bedobott egy téglát az ablakon, ami alatt aludtam. Törte el a kezemet, szaggatta be a fejemet. 9 évesen volt egy balesetem, letört a csigolyámból egy darab. Azt mondták többet nem állok lábra. Én nem hittem el, bizonyítottam az ellenkezőjét.  10-12 évesen már „dolgoztam”. Akkor anyám épp szélhámoskodott és büféje volt, nyáron minden, télen semmi, persze senkinek nem fizetett ki semmit, az egyik alkalmazott az én biciklimet „választotta” a fizetése helyett. Olyankor 70 éves öregasszonyhoz jártam kukacot szedni a fekélyes lábából, hogy kenyérre valót adjon a kistestvéreimnek.

Az Émászhoz, Tigázhoz  kisírt szemmel jártam kis cetlivel könyörögni, hogy ne kapcsolják ki az áramot, a fűtést, mert anyámnak nem volt bőr a pofáján hogy személyesen menjen be. Mindemellett kitűnő tanuló voltam. És lázadó.  Minden és mindenki ellen.  De legfőképp az élet ellen. És „megszöktem”. Legalábbis mindenki úgy tudta.

De többnyire anyám zavart el, mert épp nem volt cigije.

Aztán mikor feltűnt másnak is hogy hol vagyok, akkor rohant a rendőrségre bejelenteni. Az hogy engem közben megerőszakoltak, megvertek, nem érdekelte. Mikor a rendőrök hazavittek és elmondtam mi történt, csak rosszabb lett. Én voltam kurva, én voltam a rossz. Nem ihattam pohárból, nem ehettem, nem nyúlhattam semmihez, mert ki tudja mivel fertőzöm meg őket. Olykor kutyalánccal voltam kikötve a bútorok lábához.

A lelki terror, a megaláztatás, a verés mindennapos volt. Persze ha jó kedve volt, megtehettem bármit. Járhattam diszkóba. Pénzt ugyan nem adott, de cigit vinnem kellett haza. Annak a nyoma, mikor pólómat leszaggatva meg akart fojtani, halványan bár, de még látszik, ugyanúgy, mint mikor sípcsonton rúgott a hegyes orrú cipőjével. Egy időben nyugtatózott, én pedig függővé is váltam. Saját akaratomnak köszönhetően, egyik napról a másikra abbahagytam.  A középiskolát elkezdtem, de befejezni nem tudtam.

200 km-re lévő iskolát választottam, hogy ne velük kelljen élnem. Az ösztöndíjamat elsikkasztotta, a havi négy hétből egyszer volt pénz vonatra. A többit wc-ben csöveztem végig. A szobatársaim maradékát ettem, mert az étkezést sem fizette. Elegem lett, elmentem dolgozni. Egyszer-kétszer még próbálkoztam iskolával, de közben menekültem otthonról. Szóval nem lettem orvos. Legmagasabb iskolai végzettségem 8 általános.  Meg van egy 9. osztályom. Volt lehetőségem egy nyáron külföldön dolgozni, még útleveles korszak idején. Telefonált, hogy azonnal menjek haza, mert 3 napja nem ettek. 1 hónap alatt annyit kerestem, ami az itthoni minimálbér 7szerese volt (1998). Az egészet elvette. Augusztus 20-án érkeztem haza, de szeptember 1.-én már nem volt annyi hogy 25 km-t utazzak az iskoláig hogy fojtassam.  Vártak vissza, de anyámnak adtam az útlevélre valót, hogy egyenek. Azt mondta majd megadja. Nem adta. Azóta sem.  18 évesen végleg elköltöztem otthonról egy tőlem 9 évvel idősebb férfihoz.  Cseberből-vederbe.

Ivott drogozott, ütött-vert mindenféle mondvacsinált okkal, vagy csak ok nélkül. Már elhittem, hogy én vagyok a rossz és biztos megérdemeltem, valamit megint rosszul csináltam. A lelki terror itt is minden napos sztori volt. Próbáltam menekülni, de nem volt hova. Még mindig hittem anyámban, abban, hogy nekem is van családom. Kár volt. Közben terhes lettem. És örültem!!!!

Örültem, hogy lesz valaki, aki megengedi hogy szeressem és csak egy ici-pici szeretetet én is kaphatok végre. Közben menekültem tovább. Ha anyámhoz, akkor oda jött, ha máshova akkor anyám megmondta hova. Ha nem mentem vissza szépen, visszamentem csúnyán. Laktam az utcán terhesen, lépcsőházakban aludtam. Fogalmam sem volt róla hogy léteznek anyaotthonok. Csak azért nem lettem öngyilkos, mert ott volt az én kisbabám a hasamban, akit látni akartam és legalább egyszer a karomban tartani, ölelni, puszilni. Csak egy mosolyát, egy pillantását látni, hogy tudjam, volt, aki szeretett. 

Aztán megszületett.  A  kilátástalanságba. Már akkor is gyönyörű volt. ...

A történet folytatása ide kattintva elolvasható.