Idős bácsi -régi olvasónk - az ORFI-ból a Margit hídra vezető – mostanában elég zsúfolt és nehezen közlekedhető – szakaszon vezetve próbál besorolni a sávba. 85 éves, de még soha nem okozott balesetet. Most is szabályosan vezet. Lehet öregesen, de biztonságosan. A forgalom idegesítően áll, de úgy tűnik, mindenki türelmesen várakozik.

Verőfényes napsütés. Itt a tavasz! Feri bácsi ül az autójában, jól eső érzéssel gondol vissza 17 éves unokája gyakran ismétlődő szavaira: Imádlak papa!

Még a szokásos dudaszótól is mentes a környék. Legtöbben már közönyösen fásultak a budapesti közlekedés borzalmaira (is). De nem mindenki. Sebesen közeledik az autók között lavírozva egy rendszám nélküli motoros.

A bőrszerkós, sisakos férfi irdatlan csikorgással befékezve járgányát, az idős ember személygépkocsija előtt szorosan megáll. Sőt leugrik a motorról és veszetten gesztikulálva ordít be a kocsi ablakán.

Az öregúr járművének ablaka gyorsan bezárul, de még így sem tudja nem meghallani a motoros artikulátlan üvöltését.

Te vén fasz! Tűnj  innen a büdös picsába! Hogy égették volna el a kurva anyádat is Auschwitzban! Akkor nem szennyeznéd itt a levegőt! – ordítja bukósisakján át is látható, vérbe forgó szemekkel.

Látszik, hogy folytatná, de beindul a forgalom, ezért búcsúzóul hatalmas erővel belerúg Feri bácsi autójába, majd felpattanva felpörgetett motorjára eltűnik az autók között.

Az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna.

Feri bácsinak, miközben sebességbe rakta kocsiját, eszébe jutott 1944. március eleje. Megalázó pillanatok emléke borzongatta. 14 éves volt, mikor a német katonák oldalkocsis motorkerékpárokkal, kétszemélyes Steyr Puch-kokkal érkeztek Szolnokra. .A magyar csendőrök diadalittasan kísérték a német megszállókat, kakastolluk csak úgy lobogott Steyr Puch-kok tetején. Jött a gettó iszonyata, majd a cukorgyár raktára, ahova behajtották a sárgacsillagosokat, és ahol rájuk zárták minden  éjjel az ajtót, majd  reggel az éjszaka megfulladt, meghalt embereket,  a mozdulatlan – élő és holt - testeket kihordatták velük az udvarra, ahol egy pár méter magas szénprizmára kellett feldobálniuk. Azt is, aki öngyilkos lett, azt is, akit félholtra vagy halálra kínoztak, vertek. Aztán jöttek a marhavagonok, ahol szerencsés volt, mert nem a zsidókat  halálba indító, Auswitz-ba szállító szerelvényre került a családjával, hanem a másik vagonba. 71 éve az tartotta benne a hitet, hogy a családja végig együtt maradt. Ez adott akkor erőt szüleinek, húgának és neki is a túléléshez.

Feri bácsi elhessegette a szörnyű múlt kitörölhetetlen emlékeit és ahogy vezetett haza, igyekezett  a motoros gyűlölködő szavaira sem gondolni. Most is a szeretet és a hit adott neki erőt ehhez. A szerető, összetartó családja,  a bájos, tehetséges és imádott unokája. És főképp az a hit, hogy lassan sínen van egész családjának kivándorlás ügye Amerikába,  mielőtt az egyre szaporodó motorosfélék ismét a gázkamrába küldhetnék mindannyiukat.

Történt:Magyarországon, Budapesten, 2015. április 25-én a Margit híd forgatagában.

Fotó: Szabadság tér  (2014) - TBP