Amikor az orbáni Alaptörvény Preambuluma kijelenti, hogy „hazánk 1944. Március tizenkilencedikén elveszített[e] állami önrendelkezésé”-t tulajdonképpen azt a kollektív önfelmentést és felelősségelhárítást gyakorolja, amely rögtön a második világháborút követően megjelent a magyar közgondolkodásban. Egyed István, egyetemi tanár ugyanis már 1946 januárjában megfogalmazta, hogy nem lehet magyar háborús bűnösségről beszélni, hiszen „az ország 1944. március 19-én puccsszerűen történt megszállása megfosztotta a nemzetet a szabad elhatározás lehetőségétől.” Ennek tónusát Mindszenty bíboros-hercegprímás szilveszteri rádióbeszéde adta meg, aki egyetlen szóval sem említette a magyar zsidóság tragédiáját („Számvetést és lelkiismeretvizsgálatot!”, Új Ember 1946. január 13).

Ezzel szemben a valóság az, hogy a magyar nemzet lelkesedéssel fogadta a magyar-német sorsközösség és hagyományos fegyverbarátság jegyében működő új Sztójay kormányt (Felvidéki Ujság 1944. március 23). Sőt, mi több. A német bevonulás semmiféle zavart nem okozott a korabeli politikai elit tevékenységében. 1944. Március 20-án ugyanis Tasnádi Nagy András, a képviselőház elnöke, délután egy órakor a képviselőház számos tagja kíséretében megkoszorúzta az országház előtti Kossuth szobrot, majd délután a Fiumei temető Kossuth sírját (Nemzeti Ujság 1944. március 21). Napokkal később pedig elkezdődött a marxisták és a liberálisok elleni harc, valamint a magyar zsidók kirekesztését, életlehetőségeik fokozatos korlátozását, a teljes kifosztásukat, és végül megsemmisítésüket előkészítő rendelkezések sorozatgyártása; miközben a magyar hadsereg fokozottabb mértékben kapcsolódott be az Európa védelmében folytatott közös harcba.

Mindez logikus következménye volt annak a politikának, amelyet a Horthy-korszak uralkodó politikai elitje 1938-tól kezdődően folytatott. A nyilasok közéleti kiszorítása ürügyén egyre erőteljesebben valósították meg a nyilas programot: a fajvédelmet. Gyakorlatilag az Orbán-kormány is ugyanezt a politikai mintát követi: a Jobbik kottájából játszik. Vona Gábor pontosan fogalmaz: „Orbán is jobbikos, csak még nem tud róla”. Orbán jobbikosságának legkézzelfoghatóbb bizonyítéka az a „nemzeti konzultációnak” nevezett hecckampány, aminek keretében az Orbán-rezsim összemossa a bevándorlást és a terrorizmust, mintegy felelevenítve a Horthy-korszak zsidótörvényalkotó gyakorlatát. Ehhez társul természetesen a halálbüntetés kérdésének a közbeszédbe való bevitele. A cél teljesen egyértelmű: a figyelemelterelés a már-már követhetetlen és kibogozhatatlan botránysorozatról, a felbecsülhetetlen mértékű korrupcióról, amelynek naponta újabb és újabb fejleményei bukannak elő. A valós társadalmi kérdések tárgyalása és megoldása helyett az emberek zsigeri félelem- és gyűlöletérzetét kell tehát növelni, kanalizálni és egy bűnbaknak kiszemelt – teljesen magatehetetlen és kiszolgáltatott – társadalmi csoport ellen fordítani, akik már-már szinte „elfoglalják” a hazát.

Az önmagukat demokratikusnak mondó erőknek most kell fellépni; az orbáni lakájoknak pedig ezen a ponton túl már nincs semmi mentségük: itt ér véget az emberi tisztességük és becsületük (már ami még megmaradt belőle). Ha pedig „keresztények/keresztyének” (mint pl. Dr. Semjén Fővadász, vagy Balogh Zoltán lelkészkedő csúcsminiszter), akkor valójában egy embertelen és Isten nélküli kereszténység/keresztyénség megtestesítői és hirdetői. Pontosan olyanok, mint annak idején a „német keresztények” voltak.

Azok az egyházak, akik ebben a két kérdésben (1. bevándorlás és terrorizmus; 2. halálbüntetés) továbbra is a hallgatást választják, gyakorlatilag a rendszer bűntársaivá, cinkosaivá válnak. Az Orbán-rezsim után semmi mentségük nem lesz majd!

Orbán Viktor „nemzeti-keresztény” kormánya tálcán kínálja fel a magyar társadalomnak, hogy nyíltan, ország-világ színe előtt, önmaga felett mondjon ítéletet. Orbán teljesen magához akarja láncolni a magyar nemzetet és társadalmat, hogy a bukásban magával ránthassa majd a mélybe – pontosan úgy, ahogy azt Adolf Hitler tette a német néppel.

Jakab Attila

Transform!

Fotó: Pirográfia