Látványosan tagadja meg az általa papíron vallott polgári és keresztény értékeket a Fidesz, törzsszavazói azonban nagyon erős közösséget alkotnak, és az „összetartás tűzön-vízen át” motivációja gyakran felülírja még személyes tapasztalataikat is.

A HVG nem reprezentatív kutatásából kiderült, hogy a fideszesek komoly kisebbségtudattal rendelkeznek, és egyre kevésbé vállalkoznak kormánybarát álláspontjuk nyilvános megvédésére. Különösen az oktatás és az egészségügy területén érzékelik a szavak és a tettek közti szakadékot, de hajlanak a megbocsátásra.

„Nekem sem tetszik, ahogy csinálják, de jó cél érdekében teszik, amit tesznek.” „Nem követem a napi politikai történéseket, de a végeredmény összességében pozitív” – ilyen és ehhez hasonló választípusokkal találkoztunk leggyakrabban, amikor arra tettünk kísérletet, hogy elkötelezett Fidesz-szavazóktól megtudjuk, mi motiválja kitartásukat választott pártjuk mellett, akkor is, amikor az a gyakorlatban látványosan szembemegy a párt hitvallásaiban deklarált elvekkel, értékekkel.

A különböző közvélemény-kutatásokból is kiderül, hogy a Fidesz törzsszavazói nagyon erős közösséget alkotnak, és az „összetartás tűzön-vízen át” motivációja gyakran felülírja még a személyes tapasztalatokból eredő átmeneti megingásokat is. Furcsa paradoxon ugyanakkor – derült ki a kormánypárt mellett következetesen kitartók, nem reprezentatív, de például életkor, nem, foglalkozás szempontjából meglehetősen széles körében feltett kérdésekeinkre adott válaszokból –, hogy a Fidesz-szimpatizánsok közül nagyon sokan egyfajta bunkerpszichózisban élnek.

Kisebbségtudat és rejtőzködés

A parlamenti többség és a több cikluson át tartó kormányzás ellenére sokan úgy élik meg, hogy a politikai kérdésekben hozzájuk hasonlóan gondolkodók a társadalomban kisebbségben vannak (amit a felmérések is alátámasztanak, hiszen csak a választói rendszer erősíti fel a relatív többséget). Sokukban komoly frusztrációt okoz, hogy a környezetükben állandóan támadják a kormány intézkedéseit.

Ugyanakkor – afféle rejtőzködő kormánypártiként – egyre kevesebben vállalják, hogy a vitatott lépéseket nyilvánosan a védelmükbe vegyék. Különösen, hogy gyakran maguk sem tudnak teljes szívvel azonosulni azokkal. Például a vasárnapi boltzárral, amit azonban jellemzően nem éreznek nagy súlyú problémának.

ok Fidesz-szimpatizáns maga is arra számított, hogy a kormány intézkedéseit jellemző erőpolitika idővel alábbhagy, és valamifajta konszolidációs időszak következik. Ennek elmaradása, az állandó harckészültség fenntartása sokszor számukra is nyomasztó, de például azzal mentik a helyzetet, hogy az állandó nemzetközi támadások kereszttüzében nem nagyon lehet mást tenni.

A megkérdezettek közül többen is úgy vélekedtek, hogy míg a környezetükben élők mindenben csak a rosszat veszik észre, ők, a Fidesz szavazói is tisztában vannak a hibákkal, de – ahogy például egy nyugdíjas mérnök fogalmazott - mi észrevesszük a jót, tudunk örülni is.

Többen példaként hozták fel a 4-es metrót, a fonódó villamos átadását, a Várkert Bazár felújítását, amelynek „döccenői” az ügy súlyához képest szerintük elenyésző jelentőségűek.

Áhítat és jóllét vs. habonyizmus

A napi szinten jelentkező problémák felülírását, az érzelmi azonosulást segítik a kormánypártiakat összetartó ünnepek is, legyen szó egy miniszterelnöki évértékelőről vagy például a március 15-ei megemlékezésről. A közös énekkincs (Székely himnusz, Boldogasszony anyánk) önmagában is közösségteremtő erőt jelent.

Ugyanakkor fontosnak tartják, hogy miközben a Fidesz a szimbolikus politizálást is kiemelten kezeli, a gyakorlati problémákra gyakorlatias, ráadásul nem elaprózott válaszokat ad. Ilyen volt például az első Orbán-kormány idején a gyerekek után járó, nagyvonalú adókedvezmények bevezetése, vagy legújabban a családosok lakásépítésének tízmilliós állami támogatása.

A bosszantó jelenségek közé sorolták fideszes válaszadóink az „urizálást”. A Habony Árpád vagy Tiborcz István látványos meggazdagodásával kapcsolatos ügyeket kevesen tartják makulátlannak és teljesen védhetőnek, ám az ilyeneket jobbára az „emberi gyengeség” kategóriájába sorolják.

Minden ellenkező tapasztalat dacára a törzsszavazók meggyőződéssel vallják, hogy az a „polgárinak” és „keresztényinek” mondott értékrend, ami – hivatkozások szintjén legalábbis – a kormányzati cselekvések ideológiai alapját képezi, valódi tartalmat jelent, és nem holmi marketingfogás. Ezért nem is tudnak azonosulni G. Fodor Gábor elhíresült hasonlatával a Fidesz által a választóknak kínált „politikai termékről”.

Érzik ugyan, hogy például az állami földek privatizációja, a trafik- vagy a szerencsejáték-koncesszió helyenként „necces” volt, de – még ha ők személy szerint nem is voltak a kedvezményezettjei – elfogadhatónak tartják, ha egy párt a klientúraépítés során ilyen, nem túl szép, de jogszerűen védhető eszközöket is megenged magának.

Dacreakció

Sokszor erős dacreakció is segíti az érzelmi kötődést a párthoz. Többen nagyon mély, generációkra visszanyúló, „családtörténeti” sérelmeket hordoznak a múltból (egy-egy bebörtönzött, kitelepített rokon, államosított ingatlan), ami eleve kizárja például azt, hogy balra szavazzanak. A Jobbikot viszont azért nem tudják alternatívaként elfogadni, mert azonosulnak a Fidesz-vezetésnek a Vona-párttal kapcsolatban sugallt nézetével: „báránybőrbe bújt farkasok”.

A párt körüli konfliktusok közül a Simicska-ügy sokakat megrázott, de ma már ez a történet is a helyére került. Amíg tartott az oligarcha és Orbán között a barátság, a Simicskával kapcsolatos kritikákat betudták az ellenzék áskálódásának, nem igazán érdekelte őket. Valamilyen szinten természetesnek tekintették, hogy a Fidesz holdudvarában is lehetnek gazdag vállalkozók, akik esetleg politikai hátszelet kapnak, cserébe viszont segítik a „szent ügyet”. A durva szakítás – különösen a trágárság – sokakat meglepett, ugyanakkor épp a válás nyersesége miatt ma már egyfajta felszabadító érzés kapcsolódik hozzá: Simicska olyan hangot engedett meg magának, ami megkönnyíti, hogy a régi szövetségesre ellenségként lehessen tekinteni.

Megbocsátható kádárizmus

Kettősség figyelhető meg a sajtó – azon belül is a közmédia – Fidesz-baráttá alakításával kapcsolatban. Sokaknak nem tetszik, illetve látják, hogy a kormány számára kellemetlen üzenetek elhallgatása, illetve a hírkészítők szervilizmusa a kádári kort idézi. De ezzel kapcsolatban is jobbára a megbocsátó álláspont diadalmaskodik. Ma is jellemző vélemény, hogy ellensúlyozni kellett a korábbi balliberális médiatúlsúlyt, és a sajtó kellően sokszínű ahhoz, hogy az ember több csatornán tájékozódva megtudja az igazságot. Sokan olvassák például a kormánykritikus honlapokat.

Többen szolgai módon követik a „pártutasítást”, és miután Kövér László ellenzékinek minősítette a Hír Tv-t, egyik napról a másikra könnyedén váltak kizárólagos M1-hírfogyasztóvá, s mondták le az ugyancsak ellenzékinek minősített Magyar Nemzetet. Az önigazolás ez esetben úgy szól, hogy e nélkül is elég támadásnak van kitéve a kormányoldal, nem kell, hogy még a jobboldali sajtó is a problémákat szajkózza.

A megrögzött Fidesz-szavazók sem látják problémamentesnek a kormányzás valamennyi területét. Többen nehezen teszik helyre például az Orbán–Putyin-közeledést, különösen annak ismeretében, hogy Gyurcsány Ferenc hasonló lépéseit ellenzékben még a Fidesz vezetése is elítélte. Úgy tűnik, itt az a fajta hit segíti a megértő azonosulást, hogy Orbán van annyira okos politikus, hogy tudja, miért tesz gesztusokat Moszkvának.

Az erőltetett stadionépítéseket a megkérdezett Fidesz-szavazók körében sem övezi osztatlan elismerés, ám a mechanikus szembeállítást (stadion kontra kórházi felújítások) többnyire ellenzéki demagógiának ítélik. Azt, hogy „a reformok működnek” szlogen alatt futó kormánypropaganda felnagyítja a valós eredményeket, a törzsszavazók is látják. Különösen az oktatás és az egészségügy területén érzékelik a szavak és a tettek közti szakadékot. Ugyanakkor itt is az a fajta hárító mechanizmus érvényesül, hogy a bajok nem mostanság keletkeztek, és a megoldásukhoz időre van szükség.

Újraéledő Orbán-kultusz

Azok a panelválaszok, amelyekkel a Fidesz mellett a botrányok ellenére is kitartók menteni igyekeznek maguk és mások előtt a szeretett pártjukat, nem feltétlenül pártspecifikusak. Bármelyik politikai tömörülés elkötelezett híveire jellemző egyfajta fanatikus, a makacs tényekkel olykor szembenézni nem akaró, azok jelentőségét kisebbíteni igyekvő szemlélet.

A mai kormánypárti választók esetében azonban mindez jellemzően ma is kiegészül a párvezető, Orbán Viktor személyének olykor a vallási rajongásra emlékeztető kultuszával. Ha e téren volt is némi elbizonytalanodás például 2014–2015 fordulóján az átgondolatlan kormányzati intézkedések (internetadó, drogteszt) idején, a menekültkérdés kezelése révén a miniszterelnök nimbusza – a fideszes „kemény mag” körében legalábbis – helyreállt.

Dobszay János

Fotó: civilhetes