Az első külső reakciók azt állítják, hogy a megalázott török katonák mentek az utcára, s próbáltákmegdönteni Recep Tayyip Erdogan hatalmát. A TRT televízióban felolvasott nyilatkozat a demokrácia és az emberi jogok helyreállítását ígérte a törököknek.

A tömegek azonban nem rájuk hallgattak, hanem az elnökre, aki más csatornákon keresztül arra szólította fel az embereket, hogy menjenek az utcára és akadályozzák meg a puccstot. Ez megtörtént: bár jó néhány lövés eldördült, a Taksim térre bevonult harckocsik és a katonaság alapvetően nem szálltak szembe a közelítő tömeggel, ahogy a katonák sem, akik megszállták az Európát és Ázsiát összekötő Boszporusz hidat.

(Részletes éjszakai hírösszefoglalónkért erre a linkre kattintsanak.)

A hírekből az derült ki, hogy a tekintélyes erőt képviselő török hadseregnek csak viszonylag kis része (az 1. hadsereg) vett részt a hatalomátvételi kísérletben, s a légierőt sem tudták teljesen maguk mellé állítani. Az ankarai parlament épületét megbombázták, és bombázták a Marmaris nevű tengeri üdülőhelyet, ahol Erdogan szabadságát töltötte. Az elnök azonban már korábban elhagyta a nyaralót.

A török katonaságot, a tisztikart az elmúlt majd' száz évben arra nevelik, hogy a fegyveres erők az állam fennmaradásának, világi alapjainak és területi épségének, s ezzel együtt a belső társadalmi békének is a legfőbb letéteményese. A puccsisták magukat a „Béke az országban tanácsának" nevezték. Törökországban mindenki ráismer az államalapító Musztafa Kemal Atatürk 1931-ben megfogalmazott üzenetére, amiben országa politikai célkitúzését azzal határozta meg: békét a világgal, békét odahaza.

Ezt a tézist lehet sokféle módon értelmezni, de az bizonyos, hogy a mondat elolvasható szerte Törökországban minden nyilvános helyen. A laktanyákban is. A török hadsereg a korábbi puccsok alatt szinte mindig iszlamista gyökerű – demokratikus módon meválasztott – kormányokat döntött meg.

A puccsok, különösen az 1980-as keserű emléket hagytak nemcsak a politikai iszlám híveiben, de a baloldali polgári rétegekben is. A hadsereg sokáig tartotta kezében az ország kormányzását, s brutális módszerei, a kisebbségek elleni fellépése nagyban elszigetelte a társadalomban. 1997-ben az ún. posztmodern puccsal még el tudták távolítani Necmettin Erbakan kormányát, de a rá következő években ilyen lépést tettek. 2003-ban pedig hatalomra jutott Erdogan iszlamista pártja és a viszonyok, a jogrend gyors átalakításába kezdett, nem utolsósorban a hadsereg visszaszorítása érdekében.

A tény, hogy kiszorulnak a döntésekből, önmagában megalázó volt a tábornoki és tisztikar számára, akik az ország valódi gazdáinak tartják magukat.

Megalázó volt számukra a külpolitikai prioritások gyakori váltása, az ország Kelet felé fordítása, vagy a laikus hagyományok semmibevétele. Például, hogy kormánypárti vezetők feleségei iszlám viseletben jelentek meg a nyilvánosság előtt. Ez a katonák szemében kihívás volt az állami világi jellege ellen. A legfőbb megalázás az a persorozat volt, amikor nyugalmazott és aktív tisztek és civil kemalisták sokaságát állították bíróság elé azzal a váddal, hogy katonai puccsra készültek.

Az Ergenekon, majd a Pöröly összeesküvés fedőnévvel futó pereket a rendőrség, az ügyészség és a polgári bíróság bonyolította, miután a parlament megnyírbálta a katonai igazsságszolgáltatás hatáskörét.

A rendőrséget és az igazságszolgáltatást a megelőző években ellepték azok a fiatal iszlámisták, akik Fethullah Gülen imám valamelyik szervezetében „nőttek fel", s ennek a mozgalomnak köszönhetően jutottak pozícióba. Gülen ekkoriban Erdogan mögött állt, s akkor fordultak egymással szembe, amikor Erdogan elkezdett Nyugat-ellenes retorikát használni. Gülen helytelenítette a viszony megrontását Izraellel. Amikor a rendőrségi és ügyészségi gülenisták elkezdték feltárni az Erdogan-kör korrupciós ügyeit, a viszony végletesen megromlott.

Gülent terroristává nyilvánították, híveit a kormánypárt és sajtója terrorszervezetként emlegeti. A szakítás következménye volt, a korábban elítélt katonatisztek felmentése. A kormány a mostani puccskísérletet is Gülennek tulajdonítja. A pennsylvániai hatalmasan birtokon élő imám ugyan elítélte a hatalomátváteli kísérletet, de ez nem hatotta meg a török hatóságokat, kiadatását követelik.

A hadsereg másik nagy sérelme a kurd kérdés kezelése, a tűzszünet a Kurd Munkáspárttal (PKK), majd a háború újra kezdése, amiben nagyon sok katona halt meg. Sértés volt, ahogy Erdogan cserélgette a katonai vezetőket, a parancsnoki kar többszöri nyilvános megalázása. Sértésnek számíthatott sok tábornok és tiszt szemében, hogy a titkosszolgálat (MIT) jelentősége nagyonmegnőtt, például a szíriai konfliktussal kapcsolatban.

Ezek nyilván csak az első feltételezések a péntek éjjeli események nyomán. A puccskísérletnek lehet, hogy vége, de az bizonyos, hogy a török belpolitika nem folytatódhat úgy, mint eddig.

Miklós Gábor

Fotó: Reuters