2015 nyara óta Görögország nagyrészt kimarad a hírekből, de korántsem azért, mert a gazdasági helyzete stabilizálódott volna. Egy börtönnek nincs addig hírértéke, míg a rabok csendben szenvednek. Ez csak akkor következik be, ha lázadás tör ki, és hogy a hatóságok letörjék, műholdas kapcsolattal rendelkező teherautók jelennek meg a színen.
Az utolsó lázadásra 2015 első felében került sor, amikor a görög szavazók elutasították, hogy a már addig is fenntarthatatlan adóssághegyet újabb kölcsönökkel próbálják alátámasztani, ami egy olyan változás volt, amely kiterjesztette volna Görögország bankcsődjét a jövőbe, azt színlelve, hogy megoldja azt. És ez volt az a pont, ahol az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap – amelyek veszélyben érezték a „húzd meg, ereszd meg” megközelítésüket – szétzúzták a „Görög Tavaszt”. Tehát csak idő kérdése volt, hogy a probléma mikor kerül újra felszínre.
Eközben Európa érdeklődése áttevődött a Brexitre, a xenofób populizmusra Ausztriában és Németországban, és Olaszország alkotmányos referendumára, amely megbuktatta Matteo Renzi kormányát. Hamarosan újra továbbtolódik a figyelem, ezúttal Franciaország omladozó politikai centrumára. De ne feledjük, hogy Európa adósságválságának ostoba kezelése Görögországgal kezdődött. Egy kis ország a nagy dolgok vonatkozásában, Európában egy tesztpróba egy stratégia számára, amelyet egy felfelé gördülő hólavinára lehetne hasonlítani. A kialakult lavina azóta már aláásta az EU legitimitását.
Görögországgal az a probléma, hogy mindenki hazudik. Az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank hazudik, amikor azt állítja, hogy a görög „program” addig működőképes, amíg a görög kormány azt teszi, amit ők mondanak. Németország hazudik, amikor kitart amellett, hogy Görögország lényegi adósság-elengedés nélkül, további megszorításokkal és szerkezeti reformokkal képes talpra állni. A jelenlegi Syriza kormány hazudik, amikor kitart amellett, hogy soha nem fogadott el lehetetlen költségvetési célokat. Végül, de nem utolsósorban az IMF is hazudik, amikor funkcionáriusai azt színlelik, hogy nem felelősek azért, hogy ilyen célokat kényszerítettek Görögországra.
Amikor ilyen sok hazugság – és igen jelentős politikai tőkét fektettek ennek fenntartásába – olvad össze, ezeknek a kibogozása egy olyan kardcsapást igényel, mint amellyel Nagy Sándor szétvágta a gordiuszi csomót. De ki fogja meg a kardot?
Tragikus módon a probléma nyilvánvaló és igen egyszerű a megoldása is. A görög állam körülbelül egy évvel a 2008-as globális pénzügyi válság kitörése után fizetésképtelenné vált. Minden logika ellenére, az európai establishment, beleértve az egymást követő görög kormányokat, és az IMF-et, Görögországnak a történelem eddigi legnagyobb kölcsönét nyújtotta, azzal a feltétellel, hogy egy olyan nemzeti jövedelem-csökkenést garantál, amilyenre a Nagy Depresszió óta nem volt példa. Hogy ennek a döntésnek az abszurditását leplezzék, újabb kölcsönöket is adtak – további jövedelem-kiszipolyozó megszorításokat szabva feltételül.
Ha valaki egy gödörben találja magát, a legegyszerűbb megoldás, ha abbahagyja az ásást. Ehelyett Európa hatalmai – benne a görög kormány és az IMF egymást hibáztatják, hogy Görögország népét egy szakadékba vezették.
Nemrég Poul Thomsen, az IMF európai osztályának igazgatója és Maurice Obstfeld, a vezető közgazdásza, egy közösen írott blogbejegyzésben tiltakoztak, hogy “nem az IMF követelt további megszorításokat.” A felelős másutt van. “Ha Görögország megegyezik, európai partnereivel egy ambiciózus költségvetési célban” érveltek, “ne hibáztassák az IMF-et, hogy ragaszkodik a megszorításokhoz, amikor megkérdeztük, hogy az ilyen célokhoz szükséges intézkedések hitelesek-e.”
Thomsennek és Obstfeldnek részben igaza van. Alexisz Ciprasz görög miniszterelnök nem fogadott el ilyen romboló, Németország és az EU által követelt költségvetési célokat, amíg én voltam a pénzügyminiszter. Utódomnak az az állítása, hogy a kormány soha nem fogadott el ilyen célokat, hamis. Amint ő is jól tudja, főleg azért mondtam le, mert 2015 áprilisában Ciprasz a hátam mögött állapodott meg velük. Korábbi kollégáim a küldöncre lőnek, ebben az esetben az IMF-re, amely azt a rossz hírt hozta, hogy azok a célok, amelyeket elfogadtak, még újabb megszorításokat kívánnak.
Az is igaz, hogy az IMF következetesen és helyesen bírálta a célokat. Amit azonban Thomsen elfelejt megemlíteni, az az, hogy az ő, és az IMF ügyvezető igazgatója, Christine Lagarde személyes hallgatólagos támogatása nélkül az Európai Bizottság nem lett volna képes kikényszeríteni ezeket a célokat. És tudni kell: én képviseltem Görögországot az Eurocsoport (az eurozóna országai pénzügyminisztereinek) ülésein, ahol mindez történt.
Úgy látszik, hogy Thomsen tudatában van személyes felelősségének, hogy megállíthatta volna Görögország gazdaságának németek vezette megfullasztását. Egy márciusi telefonbeszélgetésben, amelyet Dalia Velculescuval, az IMF görög missziójának vezetőjével folytatott, Thomsen elmagyarázta, mi történik, ha Németország ragaszkodik Görögország szétveréséhez azzal, hogy nem járul hozzá az adósságcsökkentéshez. A telefonhívás átirata szerint (amelyet a WikiLeaks kiszivárogtatott), Thomsen azt gondolta, hogy az európai vezetők a problémát addig jegelnék, amíg az Egyesült Királyságban a Brexit-népszavazás megtörténik.
Thomsen szerint: “Akkor azt mondjuk, ‘Nézze, Mrs. Merkel, ön azzal a kérdéssel áll szemben, amiről végig kell gondolnia, mi kerül többe: előrelépni az IMF nélkül, azt mondani a Bundestagban, hogy ‘Az IMF kiszáll a dologból?’ Vagy felvetni az adósság-elengedést, amelyről azt gondoljuk, hogy Görögországnak szüksége van ahhoz, hogy benne maradjunk a dologban?” Helyes? Ez a valódi kérdés.”
Velculescu azt felelte, hogy “a görögök és mindenki más érdekében azt szeretném, ha ez minél előbb megtörténne.” De nem történt meg, mert Thomsen és Lagarde soha nem merték Merkelt tetemre hívni. Ehelyett az IMF azt folytatta, hogy másokat hibáztat, miközben politikailag leplezi Németország erőfeszítéseit arra, hogy megszorításokat kényszerítsen Görögországra.
Amint azonban Velculescu ügyesen rámutatott, a következmények „mindenki másra” is ki fognak hatni. Az Olaszországban, Franciaországban, sőt még Németországban is tapasztalható kedvezőtlen fejlemények a görög összeomlás közvetlen következményei. De az azonnal áldozat Görögország, tehát a görög kormány felelőssége, hogy elvágja a gordiuszi csomót, egyoldalú visszafizetési moratóriumot hirdetve, amíg lényegi adósság-átrendezésről és ésszerű költségvetési célokról nem történik megegyezés..
A görög választók kétszer is mandátumot adtak vezetőiknek, hogy ezt megtegyék: először, amikor 2015 januárjában megválasztották a Syriza-kormányt, azután ismét a júliusi népszavazáson. Görögország – és Európa – érdekében nevén kell nevezni a dolgokat.
Janisz Varufakisz
