Juli akkor 8 éves volt, és mint a legtöbb ember ebben a korban, valahol félúton a Jézuska ajándékában vetett hitben, és a gyanakvás között, hogy azért a dolgok másképpen történhetnek.

Persze, ez nem zavarta abban, hogy nagyon várja a Jézuskát, és egyáltalán mindent, ami Karácsonykor történni szokott. Várta magát a várakozást, és azt a finom nyüzsgést, ami megtöltötte a pici lakást. És egyszerűen imádta a Szenteste illatát. Nem volt sok pénzük, de szülei mindig gondoskodtak arról, hogy legyen pár szem narancs a fa melletti kis asztalon, amitől aztán a fenyő szobát kitöltő illata teljessé vált. Amikor később, felnőttként visszaemlékezett gyermekkora Karácsonyaira, mindig ott érezte ezt a Szentestéhez hozzánőtt, ígéretes illatot az orrában.

Aznap valami más volt. A gyermekek finom antennáival megérezte, hogy a szülei mások, mint tavaly ilyenkor. Valami vibrált körülöttük, köztük, és ez a valami nem volt jó. Anyja szemében egész nap ott látott valami furcsa szomorúságot, apja pedig botladozóan nem találta a helyét, és a tekintetéből hiányzott az a fény, amitől mindig olyan biztonságban érezte magát.

16 évvel később, 2004-ben Szenteste ünnepi asztalánál, ahol férjével az első közös Karácsonyukat ünnepelték, éppen a szájához emelte a villán a falatot, amikor önmagát is meglepve a dolog váratlanságától, megértette: annak a szomorúságnak, az anyja szemében, aznap, köze lehetett ahhoz, hogy apja két év múlva, sok betegeskedés után, végleg elment közülük. Valahogy nem tudott mit kezdeni a felismeréssel.

Akkor délután, 1998-ban, a Jézuska már meghozta a fát. Utóbbi két évben már az erkélyre hozta, és megengedte neki, hogy ő díszíthesse a nővérével, és anyjával. Azóta ez volt számára az est egyik legfontosabb eseménye; vetekedett az ajándékok felfedezésével. Jó volt válogatni a díszeket, jó volt csicseregni a fa körüli9 hajlongásban, és jó volt az érzés, amikor minden dísz fent volt, és bekapcsolták az égőket. …

Most is ezt csinálták, az anyja, a nővére, és ő. Valahogy minden csendesebb volt aznap. Válogatták a díszeket, de hiányzott belőle az a hármukat összetartó izgalom, amit tavaly, és tavaly előtt érzett.

Éppen lehajolt egy piros gömbdíszért, amikor nővére véletlenül meglökte, és kezében a dísszel anyjának esett, aki épp a fenyőfa csúcsára próbálta felrakni a csillagot. Anyja nekidőlt a fának, és csak a nővére jó reflexének köszönhették, hogy a fa nem dőlt fel, az összes, gondosan felrakott dísszel együtt.

Anyja visszanyerte az egyensúlyát, egy pillanatra maga elé meredt, majd vörös arccal felé fordult, és szemében villogó haraggal, olyan lendülettel, ami csak egy felnőttnek szólhat, pofon vágta. Nem akármilyen pofon volt ez; benne volt valami mélyebbről gyökerező bánat és keserűség, és a tehetetlenség dühének gyilkos ereje.

Juli fel sem fogta, mi történik, csak érezte, hogy valami meleg folyik az orrából, és csodálkozva látta anyja szemében a rémületet, és messziről hallotta, hogy nővére odaugrik anyjához, átöleli a derekát, mintha le akarná őt fékezni, és úgy kiabálja:

- Anya, ne! Nem tehet róla!

Akkor már érezte a fájdalmat is, és megértette: anyja megütötte őt. Erőből. Bántani akarta, úgy, ahogy a kegyetlen, gyermekeiket nem szerető anyák bántják a tévében a gyermekeiket.

Akkor ott, egyszerűen eltört benne valami. A pofon haragja és dühe minden sejtjét átjárta, és még hozzá adódott az elveszített bizonyosság minden döbbenete, hogy a jó anyák nem bántják a gyermekeiket.

A pofon beleégett a lelkébe, és tudta: nem bocsájtja ezt meg anyjának.

Attól a pillanattól kezdve megváltozott a Karácsony. Már nem volt olyan színes a fa, nem volt olyan finom a húsleves, és a beszélő baba, amit ajándékba kapott, puszta tárgyként, barátságtalanul és bénultan bámult rá. Soha, egyszer sem játszott vele.

Ez volt Juli búcsúzása attól az addig megrendíthetetlen hittől, hogy a Karácsony a legjobb dolog a világon.

…

… Nem gondolkodott, amikor a keze előre lendült. Úgy jött belőle a mozdulat, ahogy a vulkán tör ki hosszú várakozás után, amit a természet erőszakolt rá.

Lili arcocskáján nagyot csattant a pofon, a gyermek szinte megingott bele.

Juli látta lánya szemében a rémületet, és egyszerre olyan ismerős lett számára ez a helyzet. Dermedten meredt lányára, és hirtelen elkezdett vele forogni a világ. Kitámolygott a konyhába, leroskadt egy székre, és kitört belőle a zokogás. Olyan mélyről, amiről nem is tudta, hogy létezik. ….

A teljes történet itt elolvasható.

Írta: Endrei-Horváth Ágnes

Fotó: Alföldi Élet