A Hitelintézeti szemlétől lényegében nem kaptam választ. Nem működik a nyilvánosság e témakörben. Nyilvános eszmecsere helyett monológot lehet folytatni halkan otthon, vagy nagyobb hangon (a Hitelintézeti Szemle szerkesztőjének is megküldve), de választ, értő pontosításokat vagy kérdéseket reálisan ne reméljen senki.

Olyan dolgokról van szó, amelyek ha nagy általánosságban (de helyesen) középiskolai olvasókönyvekben szerepelhetnek, akkor mondhatjuk, hogy némileg történt valami a rendszerváltásban a diktatúrától távolodó irányban. Ennek híján azonban a diktatúra és a monopólium fonott kalácsának illatában úszhatunk csak.

Tömören mondva a pénzhasználati személyes alanyi jogok, pozíciók, lehetőségek elvonása, elvontsága azaz elbitoroltsága sőt elvitatottsága mint általános egyenértékes fejezi ki a politikai jogaink, gazdasági önszervezési feltételeink és a személyes önszervezési készségeink oly mértékű megvonását, ami csak Illyés Gyula zsarnokságról írt hosszú, sok tételes egy mondatával jellemezhető, abból is olyasmivel, hogy a zsarnokság nyilvánul meg abban is, hogy alapvető dolgokról sem fogalmunk sincsen, de még igényünk sem arra, hogy fogalmunk legyen róla.

Engem foglalkoztat a kíváncsiság, hogy saját szavaimmal, mit értsünk pénzhasználati alanyi jogon, mint az önszervezéshez, a szerződéskötéshez fűződő jogaink egyik előfeltételén: jog arra, hogy pénzben számoljunk, egyeztessünk, szerződjünk, hogy pénzt használjunk?

Ha jól foglalom össze, akkor a helyzet a következő (a hitelpénzrendszerben minden korábbinál jobban kiérlelődött módon):

• · Hamis, életképtelen az a mai helyzet, amiben élünk, amikor a pénzhasználatot szinte elválaszthatatlannak sugallják a banki ügyfél szerepkörrel. A bankok például pénzteremtő hitelt nyújtanak olyan feltételekkel és szerződési szöveggel, indoklással kísérten, miszerint ők megtakarításokat közvetítenek, holott döntően pénzteremtő hiteleket adminisztrálnak (lásd devizahiteleket). Van a banki ügyfélköri léten kívül is élet?
• 
  
• · Először is tényleg naiv az (mindaz), aki bevétel pótlására vesz fel banki hitelt (és nem csak későbbi bevételeit aktualizálja, akár beruházás megvalósítása révén). Tragikus következményekkel járhat, amiben nem tudom az ügyfelet hibáztatni, amikor a tankönyvek a közoktatásban, de még egyetemi szinten sem nyújtanak minimális áttekinthető, érthető, használható pénzügyi ismereteket. Például kétféle alapvető módon lehet pénzügyi művelettel pénzhez jutni (ha feltételezzük, hogy a pénzt felhasználva törleszteni is tudunk).
• · Egyik a váltó. A váltó pénzteremtő módszer és nem kell hozzá bank. Az állam egy gazdasági szféra, egy ágazat önerőből való fejlesztésére váltóleszámítolással adhat úgy segítséget, hogy az államnak a lehető legkisebb erőfeszítésébe kerüljön és a banki uzsorát is kikerülje. Az állam a váltóleszámítolás rendszerében a visszaélőket kirekesztheti a váltóhasználatból, de legalábbis a váltóleszámítolásból. De a többieknek „szárnyakat adhat”.
• · Ha jól értem, a kötvény a másik alapvető eszköz. A kötvény megtakarítás átcsoportosító eszköz, és szintén nem kell hozzá bank. A kötvény kibocsátónak meg kell keresnie a megtakarításukat rábízókat. A kötvényhasználat kiterjedéséhez szintén az államnak kell intézményi rendszert kialakítania.
• · A pénzteremtésen illetve megtakarítás átcsoportosításon kívül a pénzt felhasználó és a pénzt rendelkezésére bocsátó felek viszonyától függően lehet áttekinteni a finanszírozási társulási formákat, mint a részvény, részjegy, kül- és beltag, szövetkezet stb. Ez az áttekintés azért is érdekes, mert rávilágít arra, hogy a pénzt felhasználó (esetenként a pénzt teremtő) és a megtakarításukkal társulók viszonyának sokféle lehetősége nem kíván mai értelemben vett banki szerepvállalást. 
• Az MNB friss alapító okmányában viszont mintha kizárólag a bankok érdekvédelmi csúcs-szervezete, intézménye, állami védő hivatala lenne, úgy van fogalmazva. Holott azt hiszem, hogy az elsőszámú védelmet a pénzteremtő művelet alanya érdemelné meg (a pénzteremtő hitel, és a pénzteremtő támogatás alanya), akár banki ügyfél, akár nem (például váltó kibocsátó). Mert a társadalomnak nagyon nagy szüksége van az önerőre, az önszervezésre, a kezdeményezésre, a visszaigazolódó vállalásokra. 
• Második kör, akiket védeni kellene egy MNB alapító levélben is, a kötvényeket kibocsátók és velük együtt a kötvényeket vásárlók. Mindkét oldal számíthasson arra, hogy az intézményrendszer értük van, a kibocsátó és a vásárló ügyletének minél jobb adminisztrációjáért, és például tényleges vismajor esetben a vismajor érvényesíthetőségét sem tagadná meg (amilyen az állami gazdaságpolitika váratlan fordulata avagy súlyos felelőtlensége, például a devizahitelek állami felügyeleti káosza). 
• Az MNB-nek (meg a kúriának meg egyéb állami szerveknek) nem egyes társadalmi erőcsoportok kijáróinak kellene lenniük elsősorban, főleg nem alapító levelükben is rögzítetten, hanem az ügylettípusok funkció azonos működése felelőseinek. Ez olyan politikai filozófiai kérdés, amelyet a rendszerváltás óta nem sikerült tisztázni, mert az állampárt által a megszállás idején meghekkelt jogfilozófia és politikai filozófia utóéleteként a balliberális mindent relativizáló ideológia a megtárgyalását is ellehetetlenítette.
• · Mi marad a bankoknak? A banki pénzteremtő hitelek és általában a banki monopolhelyzet (külföldi érdekcsoportok illetve csoportérdekek függvényeként) mindenképpen visszaszorítandó. Ezt nem én találom ki, csak kiemelem abból a nagy hangzavarból, ami a pénzrendszeri kérdéseket körülveszi. A banki funkciók tehát:

o ha a megtakarító és a megtakarítást felhasználó nem találkozik a kötvénypiacon valami okból, akkor mint csökkent értékű piaci szereplőknek nyújt szolgáltatást - az ügyfelek erős érdekvédelmi szervezeti védettségét tudomásul véve, elviselve (amely szerepet az állam is felvállalhatna elvileg).

o ha valaki a váltó kibocsátásra jogosultak köréből kiszorul valami okból, akkor annak akár pénzteremtő hitel nyújtása - az ügyfelek erős érdekvédelmi szervezeti védettségét tudomásul véve, elviselve (amely szerepet az állam is felvállalhatna elvileg).

o és nyújthat még ezernyi másféle szolgáltatást az úgynevezett bank, de az államnak nem szabad monopol szerepet biztosítania a banknak, mert az a szerepek felcserélődéséhez vezet (mint például a pénzteremtő műveletek helyett feleslegesen olyan megtakarítások ráerőltetése a kiszolgáltatott ügyfelekre, amely megtakarítások jórészt a megtakarítók pénzteremtő műveleteiből származnak).

o A bankoknak nagy előnye lehet a szakértelmük, rutinjuk. De ezzel a szakértelemmel az igénytelen (felkészületlen, tájékozatlan, érdekvédelemtől megfosztott) ügyfeleknek valóban nívós szolgáltatást eleve nem nyújthatnak – ezt látva belesodródnak az ügyfelek kifosztásába (mindig hangoztatva, hogy ha az ügyfél felkészült lett volna, akkor a szolgáltatás elérte volna az ügyfélnek is racionális célját – amit meg is fordíthatnánk, ha a bank nem terpeszkedne a pénzügyi műveleteken, akkor nem deformálná olyan végzetesen sem a pénzügyeket sem az ügyfelek pénzhasználatát, pénzhasználati tudatát).

o És legutóbb érdekes volt Varga István megjegyzése, miszerint a bankoknak nem lehet a feladata a közpénzek kezelése, a rajtuk átfolyatott közpénzek „hámozása”.

• · A jegybanknak viszont az alapfeladatát úgy tudnám meghatározni, hogy a társadalom közbizalma a legfontosabb forrásoldali tétele, amit többek között a bankrendszeren keresztül tud elosztani az egyes pénzteremtő műveletekre. Ha a mostani szabályozás nem ezt tükrözi, akkor az a szabályozás rossz, az ellentmondás egy pénzrendszer fejlesztési program kikerülhetetlen indoka. Tehát nem csak a bankrendszeren keresztül tudja a jegybank a társadalmi közbizalmat és a pénzteremtő műveleteket egymásnak megfeleltetni, hanem a váltórendszer működtetésével is. Egy fejlett, széles körben alkalmazott kötvényrendszer működtetésével is. Sőt a helyi pénzeken keresztül is (amelyek pénzteremtő műveletekkel válhatnak valóban új társadalmi erőforrások feltáróivá, mozgósítóivá).

Lehet ezt még folytatni szakértőbbek részéről. Amit nem vonok kétségbe, de amikor szakértőnek tekintett, hitt, fiatalabb vagy öregebb vagy egészen idős és általánosságban közmegbecsülésnek örvendő pénzügyeseket kérdezek, akkor kitérnek a válasz elől. Hát én ilyen válaszokat képzelek el.

Egy mondatot kiemelnék a Hitelintézeti Szemle hivatkozott cikkéből „Összességében elmondható, hogy a bank így nem megtakarítást közvett, hanem tulajdonképpen vásárlóerőt allokál bizonyos piaci, üzlet, gazdasági megfontolások mentén a gazdasági szereplők között.”

A megjegyzés: Elvileg nem a bank, hanem a pénzteremtő művelet allokál vásárlóerőt, például a váltó is. Amennyiben a gyakorlatban csak a bank birtokolja a pénzteremtő hitelművelet képességét, akkor azt hiszem kóros állapotról kell beszélni, egy bújtatott kommunista állammonopolista pénzrendszer kiprivatizált ésszerűtlen, gazdaságilag és emberileg diszfunkcionális állapotáról.

FÁ